Feszület, 1290 körül. Firenze,Santa Maria Novella Szent Ferenc stigmatizációja, 1325-1328. Firenze, Santa Croce, a Bardi-kápolna homlokfala "A másik, név szerint Giotto, olyan kiváló elme volt, hogy mindazon dolgok között, amelyeket az anyatermészet létrehozott égboltunk alatt, egyetlen egy sem akadt, amelyet ne tudott volna ecsetjével és íróvesszőjével híven visszaadni." Giovanni Boccaccio

Részletek Giotto legendákkal övezett irodalmi alak volt, mielőtt megbízhatóan körvonalazódott volna művészettörténeti jelentősége. Kétségtelen azonban, hogy kezdettől fogva ő volt a megújuló művészet atyja, a nagy forradalmár, aki megszabadította a festészetet középkori láncaitól. Az avantgardista alkotó életének fontos állomásai homályban maradtak egy olyan korban, amikor még kevés figyelmet szenteltek a művészek életrajzi adatainak. Később pedig a magukat szavahihető informátoroknak tartó személyiségek jól hangzó történeteket, anekdotákat adtak tovább - gyakran ellenőrizetlenül.

...Boccaccio 1348 és 1353 között írt Dekameronjának ötödik novellájában így jellemzi: "Giotto joggal tekintheti magát a firenzei dicsőség egyik csillagának". Az ő érdeme volt, hogy "napfényre hozta azt a művészetet", amelyet sok évszázadon át eltemettek középkori "tévedések" és a valóságidegen stilizálási hév. Az itáliai kora reneszánsz egyik vezéregyénisége nyilatkozott így Giottóról. Dante (1265- 1321), a korszak még jelentősebb írói nagysága egy nemzedékkel korábban az irodalomban akkor jelentkező új irányzatot a dolce stil nuovo ("édes új stílus") meghatározással jellemezte. A képzőművészet története ezzel szemben Boccaccio elismerését és a többi dicsőítő véleményt elfogadva a trecentót, legalábbis annak első felét "Giotto-korszaknak" nevezte el, tiszteletet adván ezzel a mindent homályba borító főszereplőnek...

...Nemcsak a karakterizáló arcvonásokra való törekvés, még sok minden más is rendkívüli volt Giotto tevékenységében. És szinte mindennek előremutató hatása volt a jövőt illetően. A kortársak és az utókor tudatában volt ennek. A humanista Pier Paolo Vergerio már az 1396-os évben azt írta, hogy Giotto idejében solius Ioti exemplaria sequuntur ("csak Giotto példáját követték"). A 16. században mindenekelőtt Vasari mesélt Giotto csodálóinak. Lelkesülten ír az Assisiben megtörtént forráscsodáról, a szomjas parasztról, aki a földre vetette magát és mohón szürcsölni kezdte volna a képen látott vizet. S ugyanettől a Vasaritól származik az anekdota, mely szerint Giotto mesterének, Cimabuénak egy festményére egy rovart pingált, ami olyan megtévesztően valódinak látszott, hogy Cimabue le akarta pöckölni; vagy arról, hogy Giotto körző helyett kézzel rajzolta a tökéletes kört. Giottonak a múlt iránti csodálata az új korban és a jelenben is valóságos mítosszá nőtt. A kutatásban kiemelték Giotto radikális fordulatát a képekkel történő mesélésben, ami a szakrális ikonográfia hagyományos formáit is forradalmasította. Az arany alapot, amelyet a bizánci hagyomány soha nem nélkülözött, ha nem is száműzte az oltárképekről, mellőzte a freskókon egy Jézus és a szentek tettei fölé boruló evilági ég kedvéért. Az ikonfigurák ünnepélyes mozdulatlanságától teljesen eltérő testet öltött igazi férfiak és nők szenvedélyeket élnek át. Kiszabadítják magukat a stilizáló körvonal "rabszolgaságából", plasztikusabbá és élőbbé válnak. Azt a körülményt, hogy Giotto a felület gondosan kalkulált, ritmikus felosztásával a kompozíció minden egyes részletét kapcsolatba hozza egymással, majd ezt a rendet azután hasznosítja a cselekmény világosságának biztosítására, 1908-ban a fauvizmus megalapítója, Henri Matisse Notes d'un peintre című írásában sajátos lelki rokonságként értékeli: "Amikor Giotto padovai freskóit nézem, nem azzal törődöm, hogy Krisztus életének melyik jelenetei vannak a szemem előtt, hanem rögvest érzékelem a hangulatot, ami árad belőlük, mert az benne rejlik a vonalakban, a kompozícióban, a színben." A 20. század klasszikus modernjeinek nagy célja Giotto művészetében gyökerezik - a kép autonómiája, amely szerint az ábrázolt tárgy megjelenítése az elsődleges, a tartalmi vonatkozás csupán quantité négligeable; a padovai freskók nemcsak a francia fauvisták szemében jelentettek előremutató fordulatot az avantgarde irányába!

Művészettörténetileg ez a kijelentés bizonyára eltúlzott - az azonban, hogy Giotto úttörő művész volt, a nyugati művészettörténet egyik legbátrabbika, ahhoz semmi esetre nem fér kétség.