"Haász István háromdimenziós műveinek nehéz megfelelő műfaji kategóriát találni. Festett objektumok ugyan, de nem festmények, mert hangsúlyozottan kiemelkednek a síkból; még kevésbé képek, mert nem képeznek le semmit. Térbeliségük ellenére se nem szobrok, se nem domborművek: nélkülözik a szoborszerűség fogalmához tartozó plaszticitást, a mintázásból vagy a faragásból adódó szervességet, a domborműviség megkívánta domborúságot. Installáció helyett inkább geometrikus environment-ok - minimalisták, konkrétak. Ezek a munkák öt-tíz centiméterre ülnek ki az alapsík fölé - legyen ez a sík akár a fal síkja, akár a padló felszíne. Ez a magasság vagy mélység megfelel egy vastagabb keretnek vagy egy laposabb doboznak. Az alapsíkkal párhuzamos síkja csak elméletileg párhuzamos, gyakorlatilag további ferde négyzetekre és négyszögekre bomlik, melyek különböző szögeket zárnak be az alapsíkkal. A padlón történő elhelyezés sokkal szokatlanabb, mint a falra akasztás, az előbbiben van valami csábítás a rálépésre, de egyben sírkőszerűség is.

A sárga szín csaknem kizárólagos, de helyettesíti a fehéret és az aranyat is, és jelenléte arra figyelmeztet, hogy a művész nem óhajt belépni a polikrómia mezejére, sőt óvakodik a szimbolikus magyarázatoktól. Hajlamos az önmagába zárulásra. Ideálisan konkrét műalkotás - Haász István egy ideális konkretista."