Részletek a könyvből:

"Wolfgang Amadé, ahogy a fiú később nevezi magát, igen híres édesapával büszkélkedhetett. Leopold Mozart fia születése évében jelentette meg Versuch einer Gründlichen Violinschule című művét, amely messze az országhatáron túl is híressé tette a kiváló hegedűművész, zenepedagógus és zeneszerző nevét. Udvari zenekari pályája azonban nem emelkedett oly meredeken, mint azt a kezdeti sikerek alapján - 1757-ben udvari kamara-zeneszerzővé, 1763-ban másodkarmesterré nevezték ki - remélni lehetett. Ennek egyik oka kétségtelenül a gyerekek oktatása, nevelése volt, amely az apa legfőbb életcélja lett. Mindkét Mozart-gyerek zenei tehetsége korán megmutatkozott, s különösen a fiatalabbnál volt szembetűnő.

[...] Mozart - a balettzenéket és a befejezetlen alkotásokat leszámítva - összesen tizennyolc színpadi művének mintegy a felét huszadik életéve előtt komponálta. Természetesen a kortárs színházak műsorterveiben ennek az operatermésnek csupán utolsó harmadát lelhetjük fel. Még az 1780-ban keletkezett, Mozart korai és érett alkotói korszakának határát jelző Idomeneo is jelentéktelenebb helyet foglal el az operarepertoárban, éppúgy, mint a halála évéből való, az uralkodó prágai megkoronázására szerzett La clemenza di Tito (Titus kegyelme) (1791, K. 621). E két opera seria típusú mű között sorjázik három, Lorenzo Da Ponte librettóira komponált operája (Figaro házassága, Don Giovanni, Cosi fan tutte), illetve az azokat időben közrefogó Szöktetés a szerájból (K. 384) és A varázsfuvola (K. 620) - öt, az opera világát alapjában felforgató alkotás. A látszat ellenére Mozart mégsem szakított radikálisan a múlttal. Valójában a műfaji hagyományok szintézisére törekedett.

[...] A bécsi évtized alatt keletkezett zenekari és kamaraművek közül számosat az adott műfaj legjelentősebb alkotásaiként tart számon a zenetörténet. Példaként említhetnénk a nagy pályatárs, Joseph Haydn iránti hódolatból komponált vonósnégyeseket, a kürtversenyeket, a zongoraszonátákat vagy olyan kisebb remekeket, mint az Egy kis éji zene (K. 525) és a B-dúr fúvósszerenád ("Gran Partita", K. 361). Ám Mozart egy műformában sem alkotott oly utolérhetetlenül kiemelkedőt, mint a szimfónia területén. Nem bizonyított, hogy az 1790 nyarán, alig két hónap alatt komponált három utolsó szimfóniát - Esz-dúr (K. 543), g-moll (K. 550), C-dúr (K. 551) - Mozart akár egyszer is hallotta volna; alkalmasint nem valósult meg az a hangverseny, amelyre ezek a művek íródtak. Mozart összesen ötvennél is több szimfóniája közül mintegy negyven a fiatalkori mű. Ezekben a korai zenedarabokban csapódtak le az utazások tapasztalatai, itt mutatkozott meg az a rendkívüli tehetség, mely a művészt képessé tette a "legkülönbözőbb fajta és stílusú kompozíció befogadására és utánzására"."